Jó ez nekünk?

Végül egyik variácó sem jött be, azok közül melyeket touristique kolléga vázolt fel a meccs előzeteseként. Játékban jobbat kaptunk, mint amit vártam, de a problémák nagyjából ugyanazok, mint eddig, de ezen már nincs azaz edző, aki segíteni tudna. A meccs forgatókönyvében leginkább a két évvel ezelőtti Napoli elleni hazai döntetlenre hasonlított és ahogyan akkor is, úgy most is az a kérdés: félig teli, vagy félig üres a pohár?

Pioli mester úgy döntött, hogy Miranda társa ezúttal a chilei Erős Karcsi lesz, míg középen kimaradt Banega, de még meglepőbb, hogy két hónapos kényszerszabadság után Kondogbia visszakerült a kezdőbe. A többi poszton nem húzott váratlant, így nem volt nehéz kitalálni, mit fogunk játszani: járatjuk a labdát, aztán reménykedünk benne, hogy Candrevának lesz egy olyan beadása, ami nem De Sciglio derekát,csípőjét és hátsó fertálybolyongóját találja el, hanem Maurito valamely testrészét. Elárulom: nem sok ilyen akadt.

Montella pedig nem hülye és nyilván ő is látta, hogy az elmúlt 150 meccsen, egyetlen, de annál nagyobb gondja van az Internek: felállt, rendezett védelem ellen nem fog gólt lőni. És annak ellenére, hogy ez végül nem jött be, de alapvetően mégis igaza volt. Okosan, kontrákra rendezkedett be, kihasználva a szélsőhátvédeink hibáit, meglepő módon inkább Ansaldiét, aki a mezőny leggyengébbje volt és Pioli még időben hozta le.

De ne ugorjunk ennyire előre: erősen nyitottunk, fizikálisan és határozottan léptünk fel, bár komoly helyzetet nem tudtunk kialakítani, benne volt az Inter gól a meccsben. A Milan több labdát adott el, mint az Adidas, Donnarumma többször is bepánikolt, de jellemző, hogy ilyen gyengén játszva is ők rúgták meg az elsőt, Suso parádés tekerését követően. Kondogbia elszántságát a gól előtt nem minősíteném, ezt inkább a Kedves olvasókra bízom, mert én már kifogytam a jelzőkből a franciát illetően. És persze Medel sérülése sem jött jól, ismét helytállt a középhátvéd pozíciójában. Itt az ideje elgondolkodni azon, hogy a jövőben érdemesebb lenne bekk-ként bevetni.

Elég lélekromboló lehetett így bemenni az öltözőbe, de ennél már csak az a fájóbb, hogy Candreva zseniális gólját követően, nem ragadtuk meg a momentumot. Ez pedig a talán a legérdekesebb kérdés ezzel a csapattal kapcsolatban: sokszor felálltunk már hátrányból idén, de ahelyett, hogy bevinnénk a végső ütést, saját magunkat küldjük padlóra. De miért? Érthetetlen. 5 percig sem tartott a mámor, ismét jött Suso, 1-2 oda.

A csapat dicséretére váljon, hogy kapartak, küzdöttek becsülettel, de az egyenlítő gól nem igazán volt már benne a játékban, percről percre, egyre fáradtabban mozogtak a középpályásaink. Pioli elővette a Joveticet, reméljük utoljára, újfent hozta a nagy semmit. Icardi előtt adódott egy lehetőség, de nem jól találta el – vagy inkább sehogy-, így lassan mindenki lemondott a pontmentésről. Talán már a játékosok is, amikor a 92. percben Perisic 2 méterről passzolta be, valakinek a csúsztatását (tényleg ki volt az?) Sírás, nevetés, katarzis, egy kis üvöltözés, aztán anyám is ordít, hogy kussoljak, már aludna.

Nekünk már ez is elég, nem kaptunk ki. De mire elég ez? A tabellára nézve nem semmire, de a játék sokkal jobb volt, mint az utóbbi hetekben bármikor. Erre lehet alapozni.