Őszintén szólva, nem nagyon akartam előzetesen vállalni az értékelőt, de azt teljesítményt, amit pályára okádott rakott a csapat, mégsem akartam szó nélkül hagyni. Elöljáróban annyit, hogy kivételesen én fogom hellyel-közzel megvédeni Mancsot és elverni a port a pályán lézengőkön lévőkön. Addig rögzítsük a tényt: ebben a szezonban sikerült oda-vissza perecelni a rettenetesen középszer Lazio ellen.
Legutóbbi kiakadásom a csapat hozzáállásra tavaly januárban volt, amikor a 8-10. hely környékén két, BL-ről való pofázás között 0-0-nál nagyjából hatvanadik perctől látványosan húztuk az időt, hiteltelenné téve minden addigi dumát. Tegnap ugyan más volt helyzet, de semmiképpen sem jobb. Ahogy a beharangozóban taglalta Rolkó a teher nélküli játékot, nos, az megvolt.Kár, hogy ez azt jelentette, hogy Kondogbia kivételével mindenki a Mount Everestről fosta telibe a kilencven percet.
Ennek a beleszarok-attitűdnek sok összetevője van. Fordított fontossági sorrendben ott van a beharangozóban szintén említett, beláthatatlan távolságban lévő Roma, valamint a tavaszt vállalhatatlan formában letudó, totálisan széteső Fiorentina, akik akkor se tudnának megelőzni minket, ha nekik plusz, nekünk mínusz pontokat osztogatnának.
A legfontosabb természetesen a játékosok hozzáállása, ami mindig az edző felelőssége. Neki kell nem csak taktikailag, hanem mentálisan az elvárt szintre hozni a sajátjait. Ugyanakkor ez most nem ennyire fekete vagy fehér. Akkor van esélye elvégezni a feladatát, ha van egy alap, amire építhet. Tegnap nem volt. Amíg a játékosnak nincs meg a belső motivációja, saját természetéből fakadó igényessége a teljesítményére, akkor megette a fene az egészet. Bírhatott volna tegnap Mancini egy Simeonéba oltott Mészöly Kálmán motivációs képességével, ha a beosztottjai előre eldöntve le se tojják az egészet, „úgyse változtat semmin” alapon.
Hozzáteszem, hogy minden bajnokságban a végéhez közeledve egyre több olyan csapat van, aki – semmilyen kézzel fogható célja nem lévén – lazábban veszi az utolsó pár fordulót, így kontextusból kiragadva nem nevezhetnénk meglepőnek a dolgot. Viszont engem egyáltalán nem érdekel, hogy például egy Stoke Citynél mivel kell motiválni a játékosokat. Azt kellene a mieinkkel megértetni, hogy az Internél nincs olyan, hogy lazábban vehetünk valamit. Majd esetleg akkor, ha az utolsó előtti fordulóban már két kör óta bajnokok vagyunk. Ez a klub 2011 óta nem szerzett érmet, igen komoly, mind gazdasági, mind szakmai mélységből próbálja magát újjáépíteni és próbál meg fokozatosan, lépésről lépésre a hagyományaihoz egyre közelítve szerepelni, hogy hiába az idei a legjobb helyezés az elmúlt 5 évben, akkor sem tartott ott, hogy félvállról vegyen egy bármilyen tétmeccset. Egyszerűen nem fér bele és nagyon unfair a pénzt nem kímélő a csapattal utazó vagy a tv/sztrím előtt gubbasztó szurkolókkal szemben. Mert én, mint sima drukker, mondhatom azt első, a tizennyolcadik, a harmincadik vagy harmincötödik forduló után, hogy nem lesz meg a dobogó, de soha nem kaphatom vissza azt a csapattól, hogy ők is így gondolják. Nekik kutya kötelességük addig küzdeni, hajtani, amíg akármilyen csekély esélyük is van, illetve még azután is. Mert ez nem a Stoke City, hanem az Inter (természetesen nem megbántva a Stoke-fanokat).
Tegnap igaza volt Mancininek és Stankovicnak is abban, hogy továbbra sem sikerült a játékosoknak felfogni, hogy mit jelent ebben a kék-fekete dresszben játszani. Az utolsó két fordulóban szeretném látni, hogy kapiskálják.