Jenkiföldjén van egy régi-régi szokás, amikor is a szurkolók a kedvenc csapatuk legfontosabb meccsei előtt rendre vészmadárkodnak (jinx). Sajátjaiknak fikarcnyi esélyt sem adva, a lehető legrosszabb eshetőségeket felvázolva készülnek a meccsre, még akkor is, ha történetesen ők az esélyesek. A célja az egésznek nem más, mint a vészmadárkodás által végül mindennek ellenkezője következzen be. Nekem most nem lesz nehéz dolgom, így is úgy is esélytelenek vagyunk, szóval jinxelésre fel!
Végtére is, hogyan nyerhetnénk egy olyan csapat otthonában, amely az új stadionjában lejátszott 88 bajnoki meccsén mindösszesen háromszor kapott ki? Oké, az egyiket pont a Strama-féle Inter csípte meg, de abban a csapatban legalább ott volt egy Milito és még jó pár nagy egyéniség. A mostaniak meg olyan unalmasak, hogy akkor se tudnám élvezni a meccseket, ha az első helyen állnánk. De nem állunk, mert nem csak unalmasak vagyunk, hanem kurva szarok is.
A rabruhás arrogáns ribancok meg valahogy (de hogy ??) a sírból visszahozták a Bayern Monaco elleni meccset, szóval lélektanilag is rendben vannak, ellenben az Inter-öltözőjével, ahol kb. mindenki utál mindenkit, különösen Nagatomóval van tele mindenkinek a töke. Őt legalább annyira utálják a többiek, mint amennyire Vujity Trütykó a berkit. Nagyon.
Magyarán abban sem bízhatunk, hogy legalább egységes az öltöző, de hát ez eleve túlzott elvárás, egy olyan csapatnál, amelynek az az edzője, aki és akinek a nevét addig nem írom le, amíg ki nem rúgják, vagy le nem mond.
A Gazettán rápillantva a várható kezdőcsapatra máris elment a kedvem a meccs nézésétől. Most komolyan visszahozza a legsötétebb Gasperni meg Mazzari korszakot ezzel a három védős förmedvénnyel? Akkor inkább ki se álljunk.
A csalók kezdőjét inkább meg sem nézem, Dybalának már a gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom, nem beszélve Cuadradoról, aki pár hete a Coppában bolondot csinált a fél csapatból.
Már előre látom a játék képét: a térfelet csak elvétve fogjuk átlépni, az első fél órában kapura lövésünk se lesz, amitől Melo olyan idegessé válik, hogy nyomban rátesz egy Bruce Lee-féle egy inchest Hernanesre, egyből piros, kiállítás. Hanyadik lesz ez idén, a tizedik? Belefér. (Hernanes sérülése 8 napon túl gyógyuló)
De tök mindegy, mert addigra már rég eldőlt a meccs, félidőben kettővel fognak menni, persze, hogy az elsőt Hernyó rúgja, a másodikat meg Dybala, ha már ennyire fosok tőle. A második félidőt már elspórolja a Juve, ennek hála végre Icardi is labdába fog érni, legalább háromszor. Lazáznak, a közönség hullámzik, mi meg csak sajnálkozunk és álmodozunk, hogy milyen is az, amikor egy fasza csapatnak szurkolsz.
A végén még Biabiany kvalifikálja magát az olimpiára, végigfutja a 100 métert, az sem igazán zavarja, hogy a labdát már 30 méterrel korábban elhagyta. A 87. percben még megmártják a tőrt az amúgy is vérző szívünkbe, egy 35 méteres Marchisio bombával.
Mancini a meccs után kijelenti, hogy nem mond le, látott pozitív jeleket a bemelegítésnél, meg különben is jó lesz nekünk az Intertotó-kupa.