Vissza az ösvényre

De nem az igaz, hanem a győztes ember által jártra. Legalábbis reméljük. Ha mégsem így történik, hát így jártunk. Már megszoktuk. Sajnos.

Mancini az Udinese ellen mindenkit meglepett azzal, hogy az összes előzetes híreszteléssel ellentétben először pakolta pályára a rombuszt, méghozzá egy olyat, ami a második félidőben egy valódi rom buszként funkcionált. Mesterünket nem tántorította el az a bizonyos játékrész, ami után még mindig az állunkat kapargatjuk a padlóról, sorozatban a második bajnokit kezdte 4-3-1-2-ben, minimális, ám annál jelentőségteljesebb személyi változtatással. Bekerült ugyanis az a D’Ambrosio, aki a fizikai jelenlétével és a védekezőmunkájával alapjaiban változtathatja meg a csapat stabilitását – ezt a tézist a Chievo elleni vendégjáték mindenképpen alátámasztotta.

Azt nem állíthatjuk, hogy a meccs különösebb probléma nélkül zajlott volna le, főleg az első félidőben bőven okoztak bajt a veronaiak, egyszer például majdnem odáig süllyedtünk, hogy egy beollózott beadás után ugyanilyen mozdulattal gólt szerzett a kis nyomoronc féreg köcsög Meggiorini. De nem ez volt az egyetlen veszélyes jelenet a kapunk előtt, szerencsére a keret egyetlen világklasszisa mindig ott volt, ahol kell, és megmentette a csapat seggét több alkalommal. A támadások nem voltak túl gördülékenyek, főleg mivel a középpálya összességében egyáltalán nem muzsikált jól, esetleges volt minden, kontrázni pedig még mindig nem tud a csapat normálisan. A kisebb lehetőségek ugyan megvoltak, de senki nem élt vele, ez könnyen itt is pontokba kerülhetett volna. Szerencsénkre nem így történt, Kovacic kihasznált egy védelmi ügyetlenkedést azért, és végül előnnyel mehettek pihenni a srácok.

Fordulás után már sokkal erőtlenebbnek tűntek a hazaiak, egy egész jó majomlövést leszámítva nem igazán forgott veszélyben Batman kapuja, igaz, Bizzarri sem csinálta össze magát a folyamatos munkától. Ranocchia okos (lecsettent?) gólja után eldőlt a meccs, mintha lélekben fel is adta volna az ellenfél. A gólöröm itt azért sok dolgot elárult, látszik, milyen görcs van mindenkiben, és mennyire akarta már mindenki ezt a 3 pontot… Hogy végképp ne izgulhassunk, azt egy sárga mezben játszó Inter-játékos döntötte el: Botta kikönyökölt, majd kipofázott magának egy-egy sárgát, így még egész gyorsan meleg vízhez juthatott, nem utolsó sorban első számú munkaadóját is megnyugtatta. Egy részről a győzelem, másikról pedig amiatt, hogy neki nem igazán lesz helye már kék-fekete szerelésben.

Megvan tehát a várva várt első bajnoki győzelme Mancionak, itt a szép feladat, el kell érni azt, ami Mazzarrinak másfél év alatt nem ment: építeni egy szériát ezekből. Felesleges pufogtatni a közhelyeket, elég egy pillantást a tabellára vetni: 6 pontra a BL, 8 pontra a kiesés. Bármi lehet, még féltávnál sem vagyunk.

Lábjegyzet: a Nord egész szépen kinyilvánította, mit gondolnak a Balotellivel kapcsolatos pletykákról. Igazuk van.

Pontozás:

Handanovic – Újabb olyan győzelem, amibe vastagon beletette a maga részét – éppen csak nem írhatom azt, hogy neki köszönhetjük. Az első félidőben két extra védéssel tartotta meg a csapatnak a vezetést, a kötelezőket meg a szokott módon oldotta meg (leszámítva azt a suta kirúgást/felszabadítást). (7)

Nagatomo – Nem volt jó estéje, sok butaságot, ügyetlenséget csinált. Ahogy az lenni szokott az aktuális ellenfélnél, az ő oldalán próbálkoztak leginkább, szerencsére nem nagy sikerrel, de ez nem (elsősorban) rajta múlott. (5)

Juan Jesus – Rengeteg alkalommal kell a társai hülyeségét korrigálnia, tegnap is volt rá példa, most épp nem a Capitano, hanem japán bajtársa volt az ügyeletes jómadár. A legjobb képességű Inter-védő, de ebben a szituban óhatatlan, hogy neki is becsúszhatnak hibák – most nem így volt(7)

Ranocchia – Lejátszotta első elfogadható meccsét az új Mancini-éra alatt, és ezt még góllal is emlékezetessé tette. Nem igazán bízunk már benne, továbbra is az az általános vélekedés, hogy neki egy “normális” Interben nem lehet helye, pláne nem csapatkapitányként. (6,5)

D’Ambrosio – Mancini apránként megtalálja a csapatát, ennek pedig alappillére lehet ő, akiről réges rég hangoztattuk, milyen jó helye lenne négyvédős rendszerben. A csütörtöki tét nélküli szenvedésen még neki sem ment, itt már igen, egyszerűen zongorázni lehet a különbségen közte és a többi vetélytársa között, főleg védekezésben. Az ellenfél térfelén néha vannak suta megoldásai, de hasznosak is akadnak bőven, az egyik legjobb Inter-mezben lejátszott meccsét most gólpasszal koronázta meg. (7)

Kuzmanovics – Látszik, hogy megnőtt az önbizalma a jobb teljesítmények után, ez néha már átcsap nála felelőtlenségbe, két olyan veszélyes labdavesztése volt, amire könnyen ráfázhattunk volna. Ezt leszámítva most átlagos volt, kiharcolt néhány szabadrúgást a beseggeléseivel, de különösebb hasznot nem hozott. (5,5)

Medel – Jó szokásához híven tripla tüdővel dolgozott, fontos szereléseket mutatott be, amik nagyon kellettek is ugye, rengeteg feladat hárult rá a mellette/előtte játszók miatt. (6,5)

Guarín – Lelkesedésével túl nagy gond nem volt, koncentrációjával annál inkább, most újra a gyenge énjét vette elő. Idegesítően elrontott, egyszerűnek tűnő passzok sora, sokszor vezettek kontrát ezek után a sárgák. (4,5)

Kovacic – Győztes gólt lőtt, szarrá rúgták, szólózgatott, nem igazán lehet rá panasz, nekem mégis az az érzésem, hogy ennél sokkal többet tud(hat) majd ezen a poszton. Nagyjából alakul a játéka trequartistaként is, az előre passzai picit lehettek volna pontosabbak, de ez legyen a legnagyobb bajunk. (7)

Palacio – Most már több mint érdekes az ő szerepeltetése, vajon meddig lehet ezt húzni? Lassan 1000 gól nélküli percnél jár, egy csatárt meg mi más alapján ítéljünk meg, ha nem a találatairól? Értem én, hogy fasza a mezőnymunkája, de ez így akkor is irtózatosan kevés, és nálam már átcsapott az egész jelenség kínosba. (5)

Icardi – Lehet csak bebeszélem magamnak, de mintha Mancini alatt jóval többet lenne játékban, felszabadultabbnak is tűnik, így jobban ki is bontakozhat majd a tehetsége. Továbbra is állítom: az alapok megvannak nála ahhoz, hogy ne csak egy statikus “bójacenter” legyen, hanem esetleg valami modernebb stílusú támadóvá nője ki magát. Persze ehhez még bőven kell dolgoznia, de ha véghez viszi, azzal mindenki jól jár majd. (5,5)

M’Vila – Kár, hogy agyilag zokni, pedig néha meg-megvillant valamit abból, amit hosszú távon várhatnánk tőle. Félő, hogy nem lesz lehetősége teljesen megmutatni a tudását, ha nem kap észbe időben. (6)

Dodó – Nehéz, de szép feladat előtt áll: vissza kell szereznie a helyét a kezdőcsapatban. Jelenleg úgy tűnik, ebben Nagatomo lesz a legnagyobb vetélytársa, és ha hosszú távon a tehetség győz, akkor ő lesz a befutó, de ahhoz elsősorban a védekezésén sokat kell javítania (mondjuk a japántól így sem marad el szembeötlően). Nem véletlen, hogy Veronában a középpálya szélére állt be, egyelőre ezt fogjuk fel úgy, hogy bővebbek az opciók vele. (6)

Osvaldo – Érthetetlen, ami vele történik – amennyiben nem sérült. Szemtanúi voltunk már annak, ahogy saját tizenhatosánál szerel, kiköpi a tüdejét a csapatért, emellett gólokat szerzett, gólpasszokat adott, és egyértelműen kijelenthettük: ő a legkomplettebb csatár a jelenlegi keretben. Érthetetlen, hogy csak csereként kap folyamatosan játéklehetőséget. (-)

Mancini – Úgy látszik, rááll a rombuszra, bár nem átall ő sem formációkat váltani meccs közben, amivel egészen addig nincs baj, amíg nem bomlik meg az egyensúly. Most nem így történt, sőt, a 4-4-2 (és a kiállítás) után még stabilabb lett minden. Kérdés, a januári Mercato után mihez kezd majd? (6,5)