Egy Madonnina vagy Derby d’Italia mindig vízválasztó meccs a szezonban, de nekünk ez most másról is szólt. Kilátástalanul siralmas másfél év után kellett valami pozitív impulzus, hogy a 2.0-ás Mancini éra ne olyan tragikusan kezdődjön, ahogy elődjének regnálása befejeződött. Mivel egy derbin minden tét duplázódik, így az egyenlítésünknek is úgy tudtam örülni, mint korábban egyetlen szezonbéli gólunknak sem. A pohár inkább félig tele, de sokat kell még tölteni rá, hogy ne szomjazzunk a szezonban.
A meccs előtti kérdéssorban azt mondtam, hogy a Mancini-féle váratlan húzások ritkábbak a szabályos Juventus góloknál is. Egyetlen szerencséje, hogy olyan embertől vette át a stafétát, aki a karácsonyi meglepetéseket is háromvédős rendszerben képzeli el. Mivel csak pár napja volt rá, hogy a válogatott meccseken nem szereplő maradékkal dolgozzon, az sem lepett volna meg, ha egyelőre hagyja a fennálló rendszert (mint Allegri Torinóban). Nem tette, belenyúlt, nem bánjunk. A Milan egyébként is hangsúlyosabb széljátékot játszik Pippo alatt, szerencsénk, hogy ehhez most nem volt Abate, ahogy azt sem sajnáltam, hogy még nincs Montolivo és de Jong sem.
Mancio mozgástere is eléggé le lett korlátozva a sérülések és eltiltások miatt, Kuzmának és Obinak egyszerre kellett kezdenie. Elvben felvettük a gyémánt (rombusz) alakzatot, védekezésben ez erősen 4-5-1 volt, úgy, hogy Palacio, Nagatomóval karöltve képezte a jobb-, Dodo és Obi meg a balszélt. Feltételezem, ez a Milan erősebb, De Sciglio-El Shaarawy oldalának szólt, de ez a védekezés gyakorlatában nem aratott túl nagy sikert. Közben a túl oldalon a Rami Bonaventura kettőst kellett volna megverni. A francia egy lassú, darabos középső védő, tehát converted bekként játszott a jobbon, inkább az ő oldalán tudtam volna elképzelni a tincsest. Palacio mozgástere korlátozott volt, jobbról nem tudta Icardit sem támogatni, alázatosan robotolt, de a meccs végére ki is pukkadt.
Kovacic volt elvileg a trequartista, ami azt jelentette, hogy kissé balra helyezkedve váltott be középre, de nem az ellenfél kapujának közvetlen előterébe. Már jeleztem párszor, hogy ő meglátásom szerint sokkal inkább egy modernkori középfedezet, mintsem egy 10-es, nehezen tudom elképzelni klasszikus trequartistaként. Főleg, hogy a jelenlegi Inter, ezzel a kerettel, jó eséllyel nem az ellenfél tizenhatosa előtt fogja eltölteni a meccsei a 90%-át. Ha rombuszt játszunk, nálam nem a horvát van a tetején, mert kapura ő a legveszélytelenebb és az utolsó passzai nem jobbak annyival, hogy ezt ellensúlyozza. Dicsérhetjük mellőzött Guarínt, aki talán a legnagyobb nyertese lehet Mancini rombuszának, főleg, ha egy valódi labdaszerző váltja majd Kuzmanovicsot. Állandó kezdőként és kulcsemberként képes lehet kiegyensúlyozott teljesítményre, főleg, ha rendszerszinten is tudjuk kompenzálni a kilengéseit.
Most a szerb ballaszt is hozta a tőle telhetőt, alig adott el labdát. Mancininek egyébként ez fontos tényező a játékához, de azért remélem, hogy nem ragad a kezdőben Kuzma. Az első félidőben vakvágányon mozgó Obi valamelyest feljavult, jót tett neki, hogy átvettük a meccs irányítását. Mikor legutóbb a blog szerzőinek egy része ugyanazon légtérben becsületsüllyesztőben nézte a milánói derbit, akkor banális módon a meccs alatt, – főként általam – végig ekézett, azóta is méltán legendaként kezelt Schelotto egyenlített. A tradíció szelét már a meccs előtt is érezni lehetett a hűvös Deák téri levegőben, így csabinter teljes megalapozottsággal mondta be a csetlő-botló Obi láttán, hogy ő lövi a gólunkat. Innentől higgadtak voltunk, kész tényként kezeltük a dolgot, így rezzenéstelen arccal vettük tudomásul, mint Csank János a 12 jugó találatot. Obi megérdemelte már az első Serie A-s gólját, pláne, ha így tud időzíteni, reménykedem benne, hogy legalább kiegészítő emberré tud válni, egy rombuszban szerintem neki is nagyobb sansza van erre, például úgy lehetetlen betolni jobb oldali szárnyvédőnek.
Szólni kell még Icardiról, hiszen csupán három sansza volt arra, hogy megnyerje a meccset. Próbálok bízni abban, hogy ő lesz az új Crespo – annak ellenére, hogy számomra rém irritáló a gyerek -, de ez nem nagyon fog úgy menni, ha az ajtó-ablak ziccereket sem rúgja be, pláne egy olyan csatártól, akinek nemzetközi szinten az egyetlen valamirevaló skillje a góllövés. Az a típus, akinél nem is lehet eldönteni, hogy ez min múlik, túl magabiztos, talán nem elég ügyes, vagy nem elég élelmes? Az első ziccernél rengeteg ideje volt dönteni, szerintem túl laza megoldást választott azzal, hogy elpöcköli Diego López mellett, a másodiknál csúf technikai hiba a field goal, a harmadikat viszont jól oldotta meg, más kérdés, hogy egy igazi klasszis lövése alulról súrolta volna a kapufát. A védelemnek még adnék időt, hogy visszaszokjanak a négyvédős alakzatra, de az biztos, hogy a Rano Jesus kettőst kell erőltetni hosszútávon. Dodo helye fix, de egy stabil jobb bekk nagyon kéne.
Összességében Mancini azt hozta, ami tőle várható volt. A szárnyvédők helyett a pálya közepének a szerepe megnő, több a passz és a labdajáratás, indirektebb a játék. Magabiztosabban fogunk fellépni, az egyének nagyobb szabadságot kapnak majd. Abszolút nem venném elő ezért a meccsért, kudarcként sem kezelem a döntetlent, ez volt a papírforma, egy általában papírformát hozó edzővel. Manciónak sok hibája van, de az egyéniségekben rejlő potenciált egészen jól ki tudja aknázni, márpedig egy Kovacic, Hernanes, Guarín, Osvaldo négyessel ebben a ligában most lehetne hasítani, nem is beszélve egy esetlegesen magához térő Palacióról. Hogy hinni tudjunk a jövőben, néha vissza kell nyúlni a múltba. Diktálja a bölcsidézetek szlogengyárosa. Majd rávésem a karácsonyi üdvözlőkártyákra.