Mentális csőd

Idén úgy tűnik, valahogy mindig nekem jutnak azok a különleges meccsek, amik a végeredmény szempontjából nem illeszthetők be semmilyen sormintába, két győzelem után itt az idő egy vereséget, egy igazi “blackoutot” értékelni. Nem lesz egyszerű.

A pontozást úgy gondolom, el lehet hagyni, japán capitanonk(brrr…) mellett 2-es, Vidics és hasonszőrű társai után meg a 4-esek, 5-ösök nem mutatnának túl jól, így hát inkább egy gondolatcsokor formájában próbálom hirtelenjében felvázolni, hogyan is láttam ezt az égést:

– A meccset úgy a 28. percig lehet értékelni, onnan azt láthattuk, ami az utóbbi évek Interére sajnos nagyon is jellemző: fejben többen is összeomlottak. Egyértelmű, hogy egy igazi nagycsapat arról ismerszik meg, hogy ott nem fordulnak elő ilyenek. Na, kedvencünk jelenleg ezért nem sorolható ebbe a kategóriába, viszont ebben nem csupán a játékosok a hibásak, természetesen.

– Egy új dolog is megfogalmazódott bennem: nem igazán válik a csapat hasznára, hogy már a sokadik csapatkapitányt láthatjuk idén. Legyen egy, aki az esetek túlnyomó többségében ott van a pályán, de hogy már a negyedik(?) embert látjuk ebben a szerepben másfél hónap leforgása alatt, az sok. Fel kellene hagyni azzal az Inter-hagyománnyal, hogy a csapatnál legrégebben játszó arc(ok) a csapatkapitány(ok). Olyan kell, akire fel lehet nézni a többieknek. Vidics (a kezdeti bénázásai ellenére), Juan Jesus, Hernanes, Palacio és Handanovic ilyenek, talán-talán Ranocchia is. Nagatomo nem, és nem csak a magassága végett.

– Szinte minden egyes alkalommal bebizonyosodik: ha a japó a jobb oldalra kerül, gyakorlatilag értékelhetetlen, hiába az az ügyesebbik lába, ahol van. Mivel Dodó kibérelte magának a bal oldali szárnyvédő posztját, a túloldalon van a harc, de úgy érzem, ezzel máris veszítettpedig a többiek sem túl meggyőzőek. Jöjjön Mbaye!

– Ez a 90 percecske tökéletesen megvilágította azt (ha már a Palermo ellen nem volt egészen szembetűnő), hogy a játék közbeni formációváltások abszolút nem működnek, főleg a négy védőre való átállás. Mazzarri ma itt hibázta a legnagyobbat, nyilván a támadó szándék miatt fent hagyta a két csatárt, de nem cserélt, és ennek az interes regnálása leginkább arcpirító félideje lett az eredménye. Valahol félelmetes, hogy egy (elviekben) rutinos, olasz edző egyik idényről a másikra kivetkőzzön magábóla stílusából, és ilyen ésszerűtlen dolgokat műveljen – de most az ellenkező előjellel, mint tavaly.

– Ahogy a 7:0, úgy nyilván ez az 1:4 sem tükrözi a realitást, egyáltalán. Azt valahol a 2:0, a 0:0 és az 1:1 környékén kell keresni. Ma valóban igaz az a közhely, hogy “az egyik csapatnak minden, a másiknak semmi”. Medel, Vidics, Dodó (vagyis az új igazolások) egyszerre mondtak csődöt, a labda valahogy bárhonnan, bárhova mindig úgy pattant, hogy az Sauéknak volt jó.

– Thohirnak szólhatnának a PR-osai arról a gáz dologról, hogy egész meccsen a szájontekert ájfónját/galaxyját/Xperiáját nyomkodja, tegyen már kicsit úgy, mintha érdekelné, ami a pályán zajlik. Kivétel persze, ha annyira felidegesítették a látottak, hogy épp Nastasic és Firmino leigazolását intézte mondjuk.

– A délután egyetlen pozitívuma Crisetig biztató játéka volt, remélhetőleg stabilizálja a helyét a szárdoknál.

– Minden mai fos ellenére tartom, hogy harcban leszünk a harmadik helyért. Hogy alul maradunk -e, az már más kérdés. Amennyiben a gondolat első része sem lesz meg, úgy válhat majd végérvényesen nyilvánvalóvá egy tény: Mazzarri megbukott.