Vasárnap másnaposan nincs jobb, mint arra kelni, hogy kedvenc csapatom meccsén hamarosan felharsan a kezdő sípszó. Még ha ilyenek párosulnak hozzá, mint ezen a délutánon, akkor a 90 perc végére nagyjából „meg is gyógyulok”…
Mazzarri tartja magát filozófiájához, egyáltalán nem rotál, ugyanazt a kezdőt küldte ki, amit múlt héten a Juventus ellen – persze nincs is nagyon oka a variálásra nemzetközi kupa nem lévén.
Rögtön az elejétől csettintgettem, bólogattam és mosolyogtam hülyegyerek módjára így egymagamban, az ok pedig egyszerű volt: óriási intenzitással és maximális koncentrációval kezdte a csapat a meccset, úgy, ahogy a kiesőjelöltek ellen mindig kell. Ugye tudjuk, hogy az utóbbi években a Sassuolohoz hasonló csapatok ellen buktunk rengeteg pontot, idén is döntő tényező lesz a kicsik jó százalékú kivégzése, szerencsére ezt a csapat is szem előtt tartja. Visszakanyarodva a pályára: sorjáztak a szebbnél szebb, gyors támadásvezetések, érezhető volt, hogy csak idő kérdése a gól, szerencsére jött is hamar az első csapás, amivel megadta Palacio az alaphangot. A Milan pár hete a Verona ellen itt bukott el: a lőtt gól után visszaállt, várta a sült galambot, ráfázott… Mi szerencsére nem így tettünk, egyáltalán nem változott a játék képe, látszik, hogy Mazzarri nem akar segget csinálni a szájából (utalok itt a pár héttel ezelőtti, szicíliai vendégjáték után adott nyilatkozatára, miszerint ha ki lehet végezni az ellenfelet, lehetőleg tegyük is meg).
A meccs a második félidőre szépen lassan veszített is a sportértékéből és átmozgató edzéssé változott át, komolyan látszott, hogy már a fiúk is sajnálják a zöld-feketéket – én is így tettem a tv előtt, főleg Schelotto ábrázatát látván szántam meg őket (nem vicc!). Egyébként a krónikához hozzátartozik, hogy minimum egy szabálytalan gólt szereztünk(Cambiasso) – de az sem kizárt, hogy ez a szám három (az öngól és Milito második dugója). Persze ez az érdemeinkből mit sem von le, 7 gólt szerezni idegenben bármilyen bajnokságban szenzációs, pláne a Serie A-ban – ez egyébként történelmi pillanat, soha nem nyertünk még a bajnokságban a Meazzától távol ilyen arányban. Óriási dolog egyébként Milito visszatérése ilyen módon, ezzel persze sajnos háttérbe szoríthatja ideiglenesen a csatártitánjainkat, de aggodalomra semmi ok: még ebben az idényben is bőven lesz lehetőségük a bizonyításra.
Remélhetőleg nem rúgtuk ki magunkat teljesen, mert csütörtökön újabb értékmérő jön a Viola ellen, azt hiszem nem állok messze a valóságtól, ha azt írom, hogy győzelem esetén ez a pontállás 5 forduló után álomszerű lenne. Nem a hurráoptimizmus mondatja velem, hogy erre minden esélyünk megvan…
Pontozás:
Handanovics – Rutinfeladatok, de abból volt jó pár, mindet hibátlanul oldotta meg. Láthatóan az ő lelkének is jót tesz, hogy igazi védekezés van előtte. (6,5)
Campagnaro – Minden héten ugyanazokat írhatjuk róla, talán felesleges is ismételgetni. Igazi vezér hátul. (7)
Ranocchia – A meló komolyabb részét általában (ahogy most is) elvégzik a „szárnysegédjei”, neki a rutinfeladatok és az elegancia marad osztályrészül. Hibátlan. (7)
Juan Jesus – Talán végleg kijelenthető: Jézus visszatért közénk! Nagyon kell ez a mentalitás hátra, és olyan önbizalma lett, hogy már ő is igen komoly pluszt tud hozzátenni a támadásokhoz – ha úgy hozza a szituáció. (7,5)
Jonathan – Ma nem iratkozott fel a kanadaira, de végig nagyon aktív volt, hátul is voltak szép mentései, egy Sassuolo-védő blokkja pedig valószínűleg góltól fosztotta meg. Ahogy Csabi írta: ezt a Jonnyt nem lehet nem szeretni. (6,5)
Guarín – A hozzáállása javult, így máris szerethetőbb játékos, persze a pontossága nem igazán mozdult pozitív irányba, de ha küzd, könnyebben elnézzük a hibáit. A hullámzást már le sem kell írni… (6,5)
Cambiasso – Nagyon úgy tűnik, hogy idén a középpálya vezére lehet, eddig bejönnek a róla jósolt dolgok. Hasonló erősség lehet így, mint mondjuk Pirlo a Juventusnak, csak kevésbé látványos. (7)
Taider – Akik kételkedtek az ő leigazolásakor, talán végleg megnyugodhatnak. Már a fizikális jelenléte is nagyon sokat számít, a támadásban nyújtott dolgai pedig több mint biztatóak. Ha már Juve-párhuzam, jó megjegyzés volt az egy kommentelőtől: hosszú távon lehet ő a mi Vidalunk. (7,5)
Nagatomo – Az első gólnál mestermunka volt a két labdaérintésből adott gólpassza, megadta ezzel az alaphangot az egész meccsnek. Ma sem lehetett rá panasz, de tudjuk, ezt a pozíciót neki találták ki. (7,5)
Álvarez – Egy ideig a szokásos seconda punta játékát hozta, kimozgott szélekre, megjátszotta a tutit, néha középre keveredett, akkor próbálkozott villantani – különösebb eredmény nélkül. Az idő elteltével az egyébként is szellős hazai védelem ellen gyakorlatilag azt csinált, amit akart, összejött a gól gólpassz kombináció. Én továbbra is várom, mit tudna a meccs elejétől a középpálya közepén. (7,5)
Palacio – Természetesen őrületes melót végzett, labdaszerzéshez is fel-alá sprintelt, és mint mostanság oly sokszor, jutalma egy gól és jó játék volt. Rápihenhetett csütörtökre. (7)
Milito – Természetesen csak olyan elcsépelt közhely jut eszembe, hogy álmodni sem lehet ennél szebb visszatérést. De tényleg. Reméljük esetében is bejön, hogy Itália „vénnek való vidék”. (8)
Kovacic – Úgy éreztem, ezen a délutánon neki is meglehet a gól, sajna nem jött össze, néha már egy nagyon minimális görcsöt is érzek rajta. Voltak ügyes megmozdulásai a pálya minden pontján egyébként, valahol jó érzés tudni, hogy ilyen kvalitású játékos ül a cserepadunkon (nem biztos, hogy sokáig). (6,5)
Wallace – A jobb oldali energiabomba talán a csapat leggyorsabb játékosa Nagatomoval holtversenyben, és valószínűleg nagyobb potenciál lakozik benne, mint Jonathanban. Kár, hogy valószínűleg nem nálunk teljesedik ki… (6,5)
Mazzarri – Még az általam műnek vélt dolgai is elkezdtek tetszeni, amit a pályán látunk a csapattól, az pedig eddig minden képzeletemet felülmúlja. Elképesztő a kontraszt minden téren tavalyhoz képest. Azt hiszem, az eddigi játékot látva még Viridis is elégedett vele. (8,5)