Kupakaland Kolozsváron

Amalázás pálinka nélkül, mesteri kikacsintás, vastag combú kapitány – avagy egy kolozsvári túra címszavai vendégszerzőnk, és egyben Facebook-oldalunk adminjának, arobesznek a billentyűzetéből. Fogadjátok szeretettel!

Nyíregyházáról indult útjára négy fős különítményünk, mondván: nem mindennap láthatjuk az Intert csupán 240 kilométerre lakóhelyünktől. Hála a MU-nak és a Galatának, a Kolozsvári CFR keresztezte csapatunk útját, így mindössze budapestnyi távolságra EL-meccsen élvezhettük a legendás román vendégszeretet.

Hálátlan szerepet osztott rám a sors, hiszen nekem kellett vezetnem e nemes úton, ráadásul egyetlen métert nem tettünk még meg az autóval, amikor rejtélyes módon előkerült egy fél literes flaska, s a szabolcsi megyeszékhely kellős közepén, a csütörtöki hétköznap nyugalmában pici pálinkával töltött pohárkákat koccintott össze három bajtársam a főtéren. Tehát izgalmamat rendkívül készséges módon igyekeztek ők már az induláskor oldani, figyelmesen meg is tették ezt 40-50 kilométerenként – no meg amikor megálltunk, és minden újrainduláskor is. Jókedvűen telt az utunk… (Csak érkezzünk meg!)

Az alkoholmentesség magányában amalázva azért az útra figyeltem, és volt is mit nézni, hiszen a vállaji határ után néhol megdöbbentő és elkeserítő állapotok uralkodtak. A főutak mentén lepukkant házak, szó szerint putrik, sőt, közvetlenül szemétlerakó is volt csak úgy odatéve az út mellé, riogató kéményekkel. A szerpentinek előtt azonban le a kalappal! Mindezt fűszerezték a rendkívül figyelmes román sofőrök, akik meglátva magyar autónkat, nem mindig voltak előzékenyek. A KGB kezdetű rendszámom meg csak hab volt a tortán.

Délután 4 körül érkeztünk meg Kolozsvárra, azaz mintegy 4 és fél óra utazást követően, 3 órával a kezdés előtt. Közel a szálláshoz, a főtéren tettük le a kocsit, én meg a volánt – azaz csatlakozhattam végre a pálinkás foglalkozáshoz. Az autónál elfogyasztottunk néhány cefrét (este meg az Inter a Cseferét), miközben odanépszerűsödött hozzánk Oláh Gyula helyi ősmagyar úr is, aki a fent említett rendszámomra harapott rá, s mesélte el nekünk, mennyi kettősrangadón volt anno ő a magyar fővárosban. Csefere szurkoló volt, de nem jön este a meccsre. Mint mondta, “áááá… a román a magyart felakasztja”. Amilyen hirtelen sokat megtudtunk róla, olyan hirtelen el is köszönt tőlünk – kalapját emelve gyorsan elviharzott. Hamar megállapítottuk, hogy szép város Kolozsvár, de ezzel nem foglalkozhattunk túlzottan, hiszen a jegyek még nem voltak a kezünkben.

Úgy 40 perccel a kezdő sípszó előtt jutottunk hozzá a 35 eurós belépőkhöz, 100 méterre a stadiontól. Vihargyorsan be is sepertünk a stadionba, miután visszautasítottunk néhány jegyüzért és vettünk 1-1 sálat, melyen a két gárda összecsapását örökítették meg – a sálat én végül a stadionon belül vettem meg, ugyanis mindenáron euróval szerettem volna fizetni, de nem papírpénzzel, hanem apróval, ami gondot okozott az árusoknak. No, igen, ezek szerint ott is csak a papírpénzt váltják be…

Melegítő játékosok látványa fogadott minket, amint végre a lelátóra értünk. A helyi csapat szurkolói között, legfelül foglaltuk el helyünket a 25 ezres arénában, ahol a másnapi újság szerint 14.000-en voltak. A kapu feletti 2. szintet nem nyithatják meg nemzetközi kupameccsen, s a szektorok sem teltek meg csordulásig ezúttal. A mintegy 200, vendégszektorban szurkoló interista között szívmelengető látvány fogadott: Ungheria feliratú drapit feszített ki a maroknyi tábor egy része. A kezdő sípszóig volt idő még randalírozni: gyors vizit a büfénél, ahol sajnos alkoholt nem árultak, majd rájöttem, mi is a világ legjobb állása! Hiszen az Inter Channelnek van saját operatőre… Sikerült vele megismerkedni, s cseppet sem lepleztem lelkesedésemet, amikor tudatta velem, hogy minden meccsen ott van, idegenben is. Rendes és kedves gyerek volt, maximum 30, igazi digó, legnagyobb örömömre ki is segített egy nyomtatott összeállítással.

Örömmel konstatáltuk, hogy Jonatán nem kezdő, sőt, szinte a lehető legjobb csapattal állunk fel. Nem lesz itt gond, éreztem – annak ellenére, hogy társaim maximum ikszre tartották az Intert, és ennek hangot is adtak jópofa Tippmix-szelvényen. Rosszul tették. Szünetre megvolt a több mint megnyugtató előny, pedig a hazaiak űzték, hajtották a Vasutast rendesen. Félelmetes volt átélni, amikor több ezer lábpár dübörgött az acélszerkezeten, ezzel fanatizálva a hazaiakat. Az első játékrész végére leszaladtunk a legalsó sorba, hogy minél közelebbről láthassuk az öltözőbe vonuló játékosokat. Sikerült ellopnom egy Cambiasso- és egy Guarín-kiintést, illetve (ha hiszitek, ha nem) egy nekem címzett Stramaccioni-kacsintást. Nem vicc: “Come on, Andrea!” kiáltásomra egy kacsintás volt a hála.

Ekkor döbbentünk rá, hogy innen lentről szinte karnyújtásnyira láthatjuk a találkozót. Így hát ott maradtunk, de milyen jól tettük! Javier például az egész második félidőben az orrunk előtt szaladgált, 5 méterről láthattuk, milyen brutális combizma van, vagy hogy Cassano mimikája időnként Ace Venturáéval vetekszik. Innen a szurkolóink éltető, illetve Balotellit “magasztaló” rigmusait is jobban hallhattuk. Nem utolsósorban pedig testközelből láthattuk Benassi munkáját és első gólját az Interben.

Szóval, volt minek örülni, jó meccs volt, legalábbis vendég szemszögből mindenképpen. Megérte azt a huszonkét ezer forintot, amibe az utazás, a szállás, némi költőpénz és a jegy került. Levezetésként még megnéztük a Steaua heroikus küzdelmét és továbbjutását az Ajax ellenében egy helyi egységben, ahol meglepő módon lehetett cigarettázni – mint ahogy a stadionban is és szinte bárhol -, a mellettünk ülő asztalnál a boldogságtól zokogva vetett ezerszer keresztet egy helyi fan, így örülve a győzelemnek.

Másnap még egy gyors vizit a főtéren, megnéztük Mathias Rex szobrát is, s az ilyenkor szokásos kötelező fotózás után kellemes szájízzel vettük hazafelé az irányt.