Jobb későn, mint soha. A Napoli meccsel lassan hivatalosan is rangadókirályok leszünk a a szezonban, ugyanis eddig csak egyet vesztettünk el (Roma), de akkor még a felálláson kívül, a felfogás is teljesen más volt, nem beszélve a játszatott emberek személyéről, így nem igazán illeszthető az idei Strama-féle csapatba. Mit is bizonyítottunk a Napoli meccsel? Eddig azt pedzegettük, hogy a Juve meccsel bejelentkeztünk-e a bajnoki címre. Az azóta eltelt időszakban ezt erősen megkérdőjeleztük. A Napoli meccs vajon arra volt-e kérdés, hogy mi vagyunk a legalkalmasabbak a BL helyek egyikére? Mivel a csapat egyre inkább hasonlít Harvey Dentre, így erre is korai választ találni. De egyáltalán mitől alakult így?
Mit értünk az alatt, hogy kétarcú a csapat?
Az idei Inter a rangadók csapata, erre van tervezve. Nem teljesen egyértelmű, hogy Stramaccioni direkt akarta, hogy így legyen, vagy a kényszer szülte, de a rangadókon gond nélkül csinálhatjuk azt, ami megy. Ez elsősorban a kontrázás és a pontrúgások. Rögzített helyzetből – a Napolin kívül -, lőttünk gólt a Milannak, a Fiorentinának és a Juventusnak is (utóbbi kettő tizenegyes, de a Juve elleni tizenegyest is egy pontrúgás kombináció előzte meg). Ezenkívül a legtöbb helyzetünk vagy kontrából vagy az ellenfél ki nem kényszerített hibáiból születik. A Napoli ellen összességében 37%-ban birtokoltuk a labdát, és három kaput eltaláló lövésből értünk el két gólt. (De Sanctisnak nem kellett védenie, mert Cassano lövése kapufa lett). Pazar helyzet kihasználás, a terület és a kezdeményezés átadása az ellenfélnek és kontrázás, ez a jelenlegi arculatunk. Ezt a rangadókon tudjuk a legtöbbet és a leghatékonyabban játszani, mivel a nagy csapatok nem ijednek meg, nem érik be döntetlennel és nem adják át önmaguktól a területet. Ezt használjuk ki.
Milito is a szebbik arcát mutatta, Behrami meg rászolgált csabinter „szeretére”
Ami szintén kiemelendő, az a mentalitás és koncentráció, ami jellemzi ilyenkor a csapatot. Nincsen (kevesebb) a nevetséges módon elrontott helyzet, a buta védelmi neftcsi baki, a komótos támadásvezetés. Strama ezekre a meccsekre feltüzeli önmagát és a játékosokat is, mindenki bizonyítani akar. Talán ebből következik, hogy ilyenkor nem kell több helyzet a gólokhoz, és nem ajándékozunk több gólt hátul, mint amennyit lövünk elől. Persze igényelhetjük, hogy állandóan így álljon hozzá a csapat, így koncentráljon, de ez lehetetlen. Mindig van olyan, hogy fontosabb meccs, ők is emberek, természetes, ha már ösztönszerűen is jobban felpörögnek ezekre, nem beállítható robotok, nem lehetnek mindig ugyanolyanok. Egyébként is az állandó, erős koncentráció az adott pillanatra jóval nehezebb, mintha valamit rutinszerűen csinálsz, jobban megterheli az agyat, mint az automatizmusok.
Mi az, amiben arculatunkon belül is javítani kell?
Egyértelmű: a védekezés. Azonkívül, hogy nyertünk nem mehetünk el a tény mellett, hogy a Napoli nem puszta meddő mezőnyfölényben volt, hanem a helyzetei is meg voltak, ahhoz, hogy a maga javára fordítsa a mérkőzést. Igaz, hogy csak egy lesgóllal tudtak szépíteni, mert Rizzoli az olasz bírókhoz hasonlóan szintén csak vásárolta a FIFA kerettagságot (ugye Tagliavento sporttárs?), de egy szót sem szólhatunk, ha a – lesgóljukat leszámítva – lőnek kettőt. Nem rossz a védekezés, de túl sok lehetőséget hagyunk az ellenfélnek, és ebből nem lehet mindig jól kijönni. Ez a védekezésbeli gyengeség még mindig inkább a középpályán mutatkozik meg, ott vagyunk szellősek, és ezért is kell a védőknek óriási munkát végezniük (megtették Rano és Jesus megint nagyot játszottak, és Cambiasso sem volt gyenge).
A kisebb meccseken ez a felfogás vagy nem, vagy sokkal kevésbé működik, nyilván ott nem játszhatunk kontrára és hiába adnánk át a területet. Ezért lehetséges, hogy a nihilbe fulladó Parma és Palermo elleni meccsek után ilyen erősek tudunk lenni egy rangadón. Két külön változata van a csapatnak, a ‘tucatmeccseken’ a hozzáállás sem ugyanaz és a felfogásunk sem illik az ellenfelekhez, a rangadókra mindkettő tökéletes, és persze az is megmutatkozik, hogy egyénileg milyen potenciál is rejlik ebben a csapatban (például most Guarín, ugye), azaz semmivel sem gyengébbek ezek a játékosok (sőt), mint Itália egyéb nagy csapataiban lévők.
Az őserő megint felszínre tört Frédiből
Nehéz jelenleg megjósolni, mit jelent ez a jövőre nézve. A kicsik ellen vagy javítunk a kezdeményező készségünkön, vagy arra bazírozunk, hogy nagy nehezen, de egy-egy egyéni villanásnak köszönhetően bedaráljuk őket. Ez Olaszországban a legnehezebb egyébként, a Serie A-ban mindig jobban értettek az egyéniségek játékból való kivételéhez. Felmerült, hogy az Inter mindig is másod szándékú, kontracsapat volt, de azért ebben bőven van túlzás. Mourinho gárdája is úgy vonult be a köztudatba, mint „aki elrontja az ellenfél játékát” (már a felvetés is mókás), de ez azért van, mert a többség alig látta azt a csapatot. A Barca meccsek (főként a visszavágó) vagy a BL döntő egy vékony szelete volt az Inter szezonjának, pontosítva a legnehezebb meccsek. Viszont a Serie A-ban az a csapat is többször volt kénytelen kezdeményezni, mint ahogy ez minden egyes liga, minden egyes nagy csapatára igaz, van, hogy nekünk kell a nagy halnak lennünk, név és felfogás szerint is.
A rangadókra már meg van a csapatunk, ami remekül szállítja is az eredményeket. Remélhetőleg kicsit egyszerűbbé tesszük a saját helyzetünket, a mezőny hátsófele ellen, és akkor valóban kitűzhetünk magunk elé, bármilyen célt.