Örömmel néztem az elmúlt hetekben a csapat szárnyalását, de talán még mindig én voltam legnegatívabb a szerző gárdából. Hiába, notórius ellenzéki vagyok, bár lehet, hogy ez csak egy kis exhibicionizmusba oltott különcködés. Mindegy, ez nem a Terápia című sorozat, nem az én lelki világomat akarjuk boncolgatni tizenkét bekezdésen keresztül. Ezt a pofont kértük. Több meccsünkben is benne volt már – ahogy a Siena ellen ki is jött -, aztán lendületet kaptunk, hoztuk a meccseket, bementek a helyzetek, befújták a tizenegyeseket, Handanovics azt is megfogta, amit nem lett volna szabad. Miénk volt a Serie A legjobb formában lévő csapata. Most viszont jött a pofon. Jóindulatú, atyai jellegű, de azért érezzük az arcunkon.
Kellett ez nekünk. Ugyan valóban remek formába lendült a csapat, a Juve ellen megérdemelten győzött, de a hibák nem tűntek el egyik pillanatról a másikra. A hibák azért léteznek, hogy legyen dolga az embernek, fáradozhasson azok kijavításán. Ezt a feladatot csak részben sikerült elvégezni, a csapat még mindig könnyedén kontrázható, közel sem tud zökkenőmentesen támadásból védekezésbe váltani. Az idei trenddel szemben, viszonylag sokat birtokoltuk a labdát (62%), mégsem tartottuk kézben a meccset. Az Atalanta a relatíve alacsony labdaőrizgetésből, több helyzetet teremtett, legalábbis több ziccert. Az első góljuk után törvényszerű volt, hogy Denis nem fog minden ötösön belülre érkezéséből labdát áldozni a lelátó népének oltárán.
Azonban a hazaiak nem csak kontrákból voltak veszélyesek a kapunkra, bizonyos időszakokban olyan komoly nyomást tudtak helyezni a védelmünkre, amelyre mi a túloldalon nem voltunk képesek. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk nem voltak meg a lehetőségeink, de amikor nyomást helyeztünk az Atalantára, nem voltunk képesek annyi minőségi helyzetet generálni. Ami nem is a támadósor kritikája, hanem a védelemé.
Nem tudtunk igazából átváltani a három védős rendszerről, a négy védősre. A bergamóiak standard 4-4-1-1-es felállásukkal fogadtak, a sérülések miatt kénytelenek voltunk változtatni. Ranocchia, Samuel és Chivu hiányában, kettő darab bevethető középső védő maradt, így az eddig is sokat szidott Silvestre lett Juan Jesus párja. A nép persze most Szilva fejét követeli, nem mondom, hogy nem jogosan, Matyi barátunk bizonyította, hogy ennek a csapatnak a szintjét nem üti meg. Már a leigazolása kapcsán is volt bennünk kérdőjel, mert a Palermóban sem nyújtott annyira maradandót, de ide az argentinok megtáltosodni járnak, vártuk hát szeretettel. A szeretet mára elillant, helyét a kapával ás kaszával támadó, vérben forgó szemű szurkolói harag vette át, Szilvia rátévedt a greskói útra, és egyelőre semmi jel nem utal arra, hogy nem kerül be a 2010-es évek hulladék-válogatottjába.
De nem akarom rátestálni ezt a vereséget, olcsó húzásnak érezném, ha azt mondjuk, hogy Silvestre helyett még Lipták Zoli is játszhatott volna, s mindjárt fordított az eredmény. Ugyanis arról nem ez az egy darab, szerencsétlen gaucho tehet, hogy az Atalanta nyomást helyezett ránk és helyzeteket alakított ki. Arról többek között tehet az, hogy a négy védővel és három középső középpályással felálló rendszerben kiszolgáltatottá váltunk a széleken, a fellépő szélsővédőikre nem volt ellenszerünk, kettő az egyeket alakítottak ki Nagatomóval és Zanettivel szemben is, pedig Schelotto ellen védekezni amúgy sem egy leányálom, de a japó csomagban kapta vele Raimondit (ő az Atalanta legjobbjai közé tartozik idén). A három középpályás nem tudta érdemben segíteni a védők munkáját, mögénk kerültek a széleken, beadások és laposan belőtt labdák formájában érezhettük ennek az előnyeit. Amúgy is erőssége az Oribicinek a széljáték, és a seconda puntaként funkcionáló Maxi Moralez segítségével rá is játszottak erre, gyakran mozgott ki ő is valamelyik oldalra. Strama erre mégsem reagált, illetve arra sem, hogy Silvestre egy hús-vér hiba generátorként flangált a pályán, 90 percen keresztül.
A támadójátékról annyit illik elmondani, hogy Cassano most már hetek óta gyengélkedik, annak ellenére, hogy így is kioszt legalább egy gólpassz értékű bogyót, de ez az ő kvalitásaival a minimum elvárás. Persze arról nem ő tehet, hogy a levegőben rendre vertek minket, és nem csak az első gólnál, a saját kapunk előtt, hanem a támadó harmadban is. Cassano leülésének következménye, hogy az utóbbi hetekben szárnyra kapó Guarín próbálta magára vállalni a szervezés csínját-bínját. Szó ne érje a ház elejét, Frédi magasan a legjobb játékosunk volt a mérkőzésén, de gond van, ha tőle várjuk, hogy irányítsa a csapatot. Guarín zseniális képességekkel megáldott box-to-box játékos, dinamikus, erős, technikás, de nem a legeszesebb fajta. Ami nem jelenti azt, hogy buta, mert nem az, csak nem irányítónak való, bármennyire is népszerű lett egy hasonló álláspont. Az ilyen jellegű gondjainkat, nem ő fogja orvosolni.
FlaK 88, Sztálin-orgona, Fredy Guarín. Állítsa erősségi sorrendbe!
Handanovics – nem foghat meg minden büntetőt, még, a legjobb tiziölő sem.Sokszor hozták kiszolgáltatott helyzetbe és a valagunkat is megmentette pár góltól. 7
Zanetti – nem kizárólag az ő hibája, hogy erős nyomás alá helyezték, vagy hogy az oldaláról kaptuk az első gólt. Peluso és Bonaventura is remek napot fogtak ki, ritkán van ilyen nehéz helyzetben. 5
Silvestre – értékelhetetlen, amit nyújtott. Mindegyik bekapott gólban szerepet vállalt és részletkérdés, hogy jogos volt a büntető, amit összehozott (szerintem igen, az egyik lábával elrúgja a labdát, de a másikkal közben felrúgja Moralezt). Akin látszik, hogy ennyire gyenge pont, arra rájátszik az ellenfél is, és nem utolsó sorban, a bíró is könnyebb síppal fúj ellene. Szilvi meg bántóan kilógott. 3
Juan Jesus – rá most sem lehet panasz, nyilván nem ugyanaz Ranocchiával és/vagy Samuellel együtt dolgozni. Tette amit kell, de ő Jézus és nem Superman, nem várhatjuk, hogy mindig megmentsen. Elég, ha a vizet borrá változtatja, sétál egyet a tengeren és meggyógyítja azt a vakot, aki Silvestrét idehozta. 6
Nagatomo – hasonló a helyzete a Capitanóéval, azzal a különbséggel, hogy aktívabb volt a támadások segítésében. A négy védős rendszerben amúgy is idegen lesz, mint Bill Murray Tokió rengetegében, az ő helye egy kicsivel feljebb van. 5
Guarín – nem tudjuk pontosan mi lelte Frédit, bár engem az sem zavar, ha hazája fő export cikkével frissíti fel magát – amíg le nem bukik-, mert ez az ember, akit látni akartunk. Szabadrúgásgólja, megmutatta milyen, ha az, ha kapu(s)t talál, ilyen lövőerővel nem is kell különösebben helyezni. Reméljük legközelebb társakra is lel. 8
Gargano – azt nem mondhatom, hogy túl sok labdát szerzett, amit megint látványosan gyengélkedett a védekező középpályánk. A gólpassz szép és okos volt, valamelyest javít a teljesítményén, de ugye nem ez az elsődleges feladata. 6
Cambiasso – hosszú idő után a leggyengébb meccse. Szintén nem szerzett elég labdát, és még a támadások alkalmával sem pótolta ezen hiányosságát. Azért nem várhatjuk el egy harminc feletti, elsősorban védekező középpályástól, hogy folyton húzza a szekerünket, neki is jól jönne néha a pihenés. 5
Palacio – remek formában van, a szokásos gól most is jött, még a kihagyott helyzeteket sem oldotta meg rosszul, azért nem tőle várjuk, hogy fejjel szaggassa szét a hálót. Hasonló ügy, mint Frédi, a többiek nőjenek fel hozzá. 7
Cassano – ez tőle kevés. Belefér egy-két gyengébb meccs, de a ragyásnak ez már nem az első sorozatban. Nem mintha komoly lenne a gond, szintén egy kis pihenő kúrát írnék elő, de ahhoz kell, hogy felépüljenek a sérültek. 5
Milito – se kihagyott helyzet, se nagy villanás. Sablonszerű volt, mint egy Barátok Közt epizód, nem tudom megróni, mert nem volt igazából gyenge. Őrlődött a védők között, a labdával is ritkán találkozott. El akarja ezt felejteni, ahogy mi is. 5
Álvarez rövidke produkciója igen gyengére sikerült, de nem irigylem, ritkán játszik és akkor is csak csereként, maximum kósza remény volt, hogy az ő beállása hoz fordulatot. Álvaro Pereira hasonló cipőben jár, bár többet játszik és akkor rendre jó is, nem vártuk, hogy megnyeri nekünk a meccset. Livaja helyzete meg külön nehéz, fiatal, tapasztalatlan, azért állt, mert nem volt más opció.
Ünneplésre is volt okunk, mert csabinter vezetésével hódító körútra indultunk, és addig nem nyugszunk, míg minden egyes médiumot nem olvasztunk bele a blogunkba. Hisz a BBC és a Gazetta egyaránt hiányolja országhatárokon átívelő, szakértő hozzászólásainkat. Viszont ez a pofon akkor érkezett, mielőtt túl nagyra fújnánk az arcunkat. Orvosolandó hibáink még mindig vannak, ezt eddig is tudtuk, de az eufória közepette hajlamos az ember megfeledkezni róla. Ezért bánok óvatosan a Scudetto kifejezéssel, nem jelenthetjük ki, hogy az reális cél számunkra, amíg a saját csapatunk határait nem toljuk kijjebb. Ez egy jó öreg, figyelmeztető célú, atyai pofon volt, hogy innentől tudunk újra a feladatra koncentrálni, mielőtt hátradőlnénk a székben.