2011. augusztus vége. Milánó. Rekkenő hőség.
Egy gyűrött arcú, szemüveges úr az irodájában sétálgat fel-alá a kezében egy könyvvel.
-Gyuehv… Gyuevuj strík… Gyuevuj sztrícse… Áhh. Csak ne lenne ilyen rohadt nehéz nyelv ez az orosz, simán kisajtoltam volna belőlük még héhány milliót! – csattant fel, és odavágta az íróasztalra az „Orosz kezdőknek” könyvet, majd egyre gyorsabban kezdett fel-alá sétálni a vitrinek között.
Hirtelen egy pillanatra megáll egy kép előtt, összeráncolta a szemöldökét, majd az asztalához siet és felkapja a telefont.
-Rosetta kisasszony! Kérem szóljon a gondnoknak, hogy cseréljék ki ezt a képet a falamon. Van már új kilencesünk? Nincs? Mindegy, akkor legyen bárki más. Csak ne a kapitányról, róla már van kint kettő. Köszönöm. Ja, és szóljon a légkondisoknak, hogy csipkedjék magukat a javítással! –
-A franc essen beléjük – gondolta. – Még szerencse, hogy csak azután romlott el, hogy a ruszkik elmentek. Éghetett volna a pofám. –
Megcsörrent a telefon. – Na kész a légkondi? Hogy mi, ki keres? Marco? Ehh, biztos megint pénzt akar. Mindegy, kapcsolja be! –
– Na mi van Marco, már megint mit akarsz? Mondtam, hogy hozd el azt az indiánfejű argentint, megvan már?
– Nem főnök, az még nincs, de találtam valaki mást. – szólt egy rezignált hang a vonal túlsó végéről.
– Mást? Fogadjunk, hogy ez megint sokba fog kerülni nekem.
– Nem, dehogy főnök, egy szőke srác.
– Szőke? Csak nem te is azzal a liverpooli hollanddal jössz, mint tavaly a püffedt fejű spanyol?
– Nem főnök, nem róla van szó.
– És tényleg van haja? Mert amikor a madridit elhoztuk, akkor is azzal kábítottál, hogy kellene egy szőke is a csapatba, hogy nemzetközibbnek tűnjünk, aztán kevesebb haja van, mint az öregemnek volt hetven évesen.
– Nem, nem, ennek szép hosszú fürtjei vannak. És a vb legjobb játékosa volt. Csak két milliót kérnek érte. Meg végülis az előzővel csak összejött egy BL.
– Mi? BL? Ja, tényleg, szinte már el is felejtettem. Jól van, akkor jöhet, úgysincs kilencesünk. Erről jut eszembe, nem ismersz véletlenül egy jó képkeretezőt?
A leigazolásának körülményeit feltáró tényfeltáró bizottság munkája tökéletesen jellemzi, hogy milyen zsákbamacskát vettünk a 2010-es vb (és Európai Szuperkupa-döntő) óta a futballt leginkább csak imitáló Diego Forlán megszerzésével. Szépségtapasz volt ő egy csalódást keltő mercato végén, „hátha bejön” felkiáltással. Nem jött.
Pedig az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a nagylábujjába több játéktudás szorult, mint a keret egynémely tagjába, így a gyenge formája és kora ellenére még kijöhetett volna neki egy jó év vakok között félszemű a király alapon.
Ehhez képest ő lett a vakok között az a balfasz, akit a vakvezető kutyája előbb bokán hugyozott, majd farokcsóválva kivezetett a 70-el közeledő sóderszállító IFA elé, „jobb lesz így mindenkinek” alapon.
Teljesítményéről elég annyit, hogy a pletykák szerint Milánói 9 hónapja alatt több barátnője volt, mint ahány gólt szerzett. Így talán annyi nyomot hagyott a város életében, hogy a lányoknak hiányozni fog, de minket vajmi kevéssé vigasztal, hogy kihegyezett ceruzával teszi vissza székhelyét Dél-Amerikába, az Inter névrokonához.
Nem rá kell haragudni, neki így 30 fölött ez volt az utolsó dobása, hogy még egy kis időre megkapaszkodjon az európai elitben. Szerencsésebb csillagzat alatt talán lehetett volna belőle valami, így viszont köszi a semmit Diego, viszlát!