Az Aron Winter szülinapi emlékposzt és a hozzá érkezett kommentek adták az ötletet, hogy érdemes lenne visszaidézni a kilencvenes évek különleges hangulatát. Természetesen nem a Turbo rágóra, a Dallasra, a Mortal Kombatra vagy a 2 Unlimitedre gondolok, hanem kedvenc labdarúgó-vállalkozásunk szereplésére. Winter kapcsán a ’96/97-es idényről beszéltünk elsősorban, melynek világába a különös „elolvasom” linkre kattintva juttat el minket a DeLorean.
Akkortájt az európai futball viszonyait alapjaiban szétcincáló Bosman-szabály befogadásval küzdöttek a klubok és a szurkolók. Mint ismeretes, a rendelkezés szabad utat biztosít az európai munkaerő-áramlásnak; nincs korlátozva csapatonként az Európai Unióból érkezett játékosok száma, továbbá szerződésük lejártával ingyen válthatnak klubot a focisták. Így eshetett meg, hogy az Internazionale nevéhez méltóan szégyenérzet nélkül szállíthatott raklapnyi külföldit Milánóba 1996 nyarán.
Moratti a szakmai stáb élére is légióst hozott a svájci válogatott kispadjáról az angol Roy Hodgson személyében, neki jutott a meseszép és egyben Bud Spencer nehézségű feladat: a „nemzetköziesített” öltözőből bajnoki címre esélyes, az UEFA-kupában legalább a cseresznyefák virágzását megélő társaságot fabrikáljon. Az édesapja sikereit reszketve megismételni próbáló elnök 12 évvel ezelőtti lelkesedését és pénztárcájának mélységét legjobban a bevezetőben linkelt posztban említett Sforza-transzfer adja vissza. Hodgson a nyári alapozás közepén húzta a száját, hogy ej, de kéne egy Sforza-típusú játékos a középpályára!, mire Moratti kiállított egy – mai árfolyamon – 3.1 millió eurós csekket, elfaxolta a fénymásolatot Münchenbe, néhány nappal később konkrétan a svájci szépfiú már Paul Ince-től kérte el a tusfürdőt edzés után.
Angolok közt
Vele együtt a TGV-k sebességével alapvonaltól-alapvonalig száguldozó francia jobbhátvéd, Jocelyn Angloma a Torinóból, Winter a Lazióból érkezett ingyen, plusz a 23 éves középső védő Fabio Galante a Genoát, az ereje teljében lévő Ivan Zamorano a Real Madridot hagyta ott nyilvánosság előtt titokban tartott összegért (a chilei talán 7 millióba került). A BL-győztes Ajaxot a Milannal (Davids, Bogarde, Reiziger) együtt az Inter is igyekezett kifosztani, a 20 esztendős lombrágó Nwankwo Kanu cserélte le a fűszagot olasz parfümök illatára. A végére hagytam Youri Djorkaeffet. Az örmény származású gall a Eurosport Eurogoals című hétfő esti összefoglalójának köszönhetően nagy kedvenceim közé tartozott. Nyaranta füzeteket firkáltam tele álmaim Interéről, az 1996-os angliai Európa-bajnokság alatt és után egyre többször jelentette elalvásaim előtti utolsó gondolatát (ne tessék rosszra gondolni!) a PSG játékmestere és amikor egy nyári reggel a Nemzeti Sportban megláttam a Djorkaeff-Inter házasságkötés hírét, lédereri üvöltéssel ébresztettem a ház lakóit.
Essék néhány szó a távozókról. Roberto Carlos Madridba igazolása a szeptemberi suliszezon rajtjánál is nagyobb traumát okozott, sajnáltam a pöttöm Benito Carbonét (Sheffield Wednesday), ellenben a nagy csinnadrattával Zanettivel együtt érkezett argentin Rambert és a Gold Cupon villogó reményteljes brazil csatártehetség, Caio eltakarodásnak kifejezetten örültem.
Álljunk meg egy ásónyomra és vegyük át újra az érkezési oldalt! A játék kedvéért helyezzük el a 96-os szerzeményeket napjaink labdarúgásában. Angloma a liga legjobb jobbhátvédjei közé tartozott stabil francia válogatottként, tehát olyan, mintha az Inter most leigazolná Bacary Sagnát 0 pénzért. Winter szintén posztja elitkommandójának tagja, 2012-es megfelelője nagyjából Nigel De Jong. Sforza legyen Gökhan Inler, ha már svájci, Galante 16 évvel későbbi fekete alteregója Angelo Ogbonna, Zamorano kb. David Villával, Kanu Romelu Lukakuval, Djorkaeff Franck Ribery-vel egyenlő. Elfogadnák nyári mercatónak idén?
Ami a riválisokat illeti, ők sem tapasztották be bőségszarujuk kimeneti nyílását. A Juventus valami Zinedine Zidane nevű fickót szerződtetett Bordeaux-ból a kilencvenes évek Materazzija, Paolo Montero és két szépreményű fiatal olasz csatár, bizonyos Christian Vieri és Nicola Amoruso mellett. Kuzinjaink a Bosman-szabály első gratis nagy halát Edgar Davids személyében pecázták ki a BL-győztes holland klub leggyengébb hátvédjeivel egyetemben. A Parma(!) a még pályakezdő Carlo Ancelotti alá Lilian Thuram által irányított védelmet és Crespo-Chiesa csatársort pakolt, a Sampdoria a Boca Juniorsból elszipkázott Juan Sebastian Verónt fedezte fel a futballvilágnak, Zdenek Zeman Laziója az Eb-n feltűnt cseh szupertehetségek közül Pavel Nedvedet költöztette a Campionatóba és begyűjtötte az előző idény gólkirályát, Igor Prottit a Bariból. Az Udinese Amoroso-Bierhoff támadópárral gyilkolászta az ellenfeleket, Romában mindenki egy Francesco Totti nevű suhancról beszélt. Más idők voltak…
Felül: Ince, Sforza, Pistone, Pagliuca, M. Paganin. Alul: Zanetti, Fresi, Ganz, Zamorano, Djorkaeff, Bergomi
Az új Inter Ravennában lépett először pályára Olasz Kupa-meccsen és Winter góljával fergeteges 1-0-ás győzelmet aratott. A bajnoki debütálás Udinébe szólította a csapatot, Hodgson összetákolt ötfős(!) védelemmel, de legalább a ravennai győzőt nélkülözve a Pagliuca – Angloma, Fresi, Festa, M. Paganin, Zanetti – Ince, Sforza, Djorkaeff – Branca (Ganz, 84.), Zamorano (Berti, 90.) társasággal kaszabolta le Ciriaco Sforza pompás góljával a nyári Európa-bajnokság hőse, Oliver Bierhoff által vezetett friuliakat. A nap hőse a szívbetegsége miatt bizonytalan jövőjű Kanunak ajánlotta gólját: – „…Abban a reményben, hogy mihamarabb térjen vissza a pályára. A gólom nagyon fontos volt, mert sokan azt hiszik, hogy csak Hodgson miatt vagyok itt. Nem, valójában az Inter akart engem és én is ide szerettem volna jönni. Össze kell kapni magunkat, ugyanis a győzelem ellenére nem játszottunk jól és nyakunkon a Guingamp elleni UEFA-kupa meccs.”
A 2. fordulóban a Perugia milánói látogatására azért térek ki, mert egy barátom jóvoltából életemben először láthattam magyar kommentátorral Inter-meccset. A Filmnet csatorna akkoriban a Digisportnál is kevesebb háztartásban volt fogható, nálunk kisebb átszereléseknek köszönhetően illegálisan igen. A mérkőzéseket közvetítő Fülöp László kezdeti tippmixes szárnypróbálgatásainak fül-, Javier Zanetti három pontot jelentő góljának pedig szemtanúja lehettem. Videóról.
Az első rangadót a 16. szülinapomon (!) vívta az Inter a Juventus otthonában – ezúton is köszönöm a felejthetetlen ajándékot, a kétgólos vereséget. Az eltiltott Ince hiányában a Pagliuca – Angloma, M. Paganin, Fresi (Festa, 80.), Pistone – Zanetti, Sforza, Winter (Berti, 80.), Djorkaeff – Zamorano (Ganz, 80.), Branca csapat próbálta sikertelenül széppé tenni az estémet. Zidane kellemesebb élményekkel tehette le akkor még hajdús kobakját a párnájára, ugyanis mit ad isten, épp ezen a mérkőzésen szerezte pályafutása első Serie A-találatát az Öreg Hölgy kombinéjában. Érdekességképp itt vannak a Corriere della Serra osztályzatai: Peruzzi 7 – Torricelli 7, Ferrara 7, Montero 7, Pessotto 6 – Di Livio 7, Zidane 7, Deschamps 7, Jugovics 7 – Padovano 6, Boksic 7. Edző: Lippi 8, illetve Pagliuca 6 – Angloma 6, M. Paganin 5, Fresi 5, Pistone 5 – Zanetti 5, Sforza 5, Winter 5, Djorkaeff 5 – Zamorano 5, Branca 5. Edző: Hodgson 4.
A torinói bukta alaposan felbosszanthatta a játékosokat, mert azt követően hétmeccses bajnoki veretlenségi sorozatot kapirgáltak össze – közte egy derbivel! Karácsony előtt bő egy héttel jött a következő gyufa, úgy látszik, a fiúk ezúttal sem voltak tekintettel arra, hogy ünnep van. A Sampdoria Vincenzo Montella duplájával támogatott győztes vendégjátékát 16 éves érzékeny gyermeki lelkem nehezen dolgozta fel. A Filmnet élő közvetítésébe édesanyám is be-bekapcsolódott: „Mennyi az állás?” – 4-3 oda…”Dehát nemrég az Inter vezetett kettővel!” – Valóban.
A genovai csapat olyan későbbi interistákkal aratott emlékezetes sikert, mint a 88. percben győztes gólt szerző Roberto Mancini, a gólpasszt adó Szinisa Mihajlovics és Juan Sebastian Verón. Kék-fekete oldalról sérülés miatt papíron hiányzott Ivan Zamorano, de elég jól helyettesítette a kétgólos Marco Branca – holott az előző idényben fantasztikusan futballozó mai transzferguru pocsék idényt futott, mindössze harmadik alkalommal talált be. Az öregedő Nicola Berti is hosszú gólcsendet tört meg: bő egy év után írták fel a nevét a matrixtáblára.
Nehezen nyelték le az Inter ultrái a 3-1-es vezetésről elszenvedett vereséget, a lefújást követően átrendezték picit a stadion környékét, miközben a játékosok az öltözőben kuporogva cidriztek a félelemtől. – „Megnyert meccset vesztettünk el, mindannyian hibásak vagyunk. Megrémített minket a szurkolók haragja a mérkőzés után.” A csapatkapitány Giuseppe Bergomi szavai ezek, aki a Pagliucával az élen borzasztóan teljesítő hátsó osztag legjobbja volt a CDS szerint 6-os osztályzatával.
Az új esztendő első, személyes emlékekkel vastagon telített bajnokiján a Roma érkezett a Meazzába. Kis falunk művelődési házában egy havas januári vasárnap délután a Filmnet helyett ki tudja, miért a pingpongozást választottuk programnak egy havert kivéve, aki a Juventus mérkőzését sasolta a nagyteremben. A játék végeztével rögtön kérdeztem, hogy mit játszott az Inter, a 3-1-es győzelem hírére diadalittassan vonulhattam végig a főutcán. Pedig akkor még fogalmam sem volt, mit művelt a mérkőzésen Youri Djorkaeff…A CDS-tól 7,5-es osztályzatot kapott középpályás így vélekedett minden idők legszebb Inter-gólját értékelve: – „Igen, szépre sikeredett. Remélem, a stadionba kilátogató szurkolók sokáig emlékezni fognak rá. Nagyon együtt van a csapatunk, az elnökkel is egy hullámhosszon vagyunk. Tovább kell dolgozunk, mert következő vasárnap muszáj lesz legyőzni a Napolit.” A francia 6-os misztikus találatán kívül érdemes még kiemelni Marco Delvecchiót: a saját nevelésű csatárt druszájára, Brancára cserélték el a Romával egy esztendővel korábban, tehát különösen pikáns ízt adott a meccsnek, hogy a giallorossik szépítő találatát ő szerezte.
Olló színház
A folyamatosan élmezőnyben tanyázó Juve-üldöző Nerazzurri kimondva-kimondatlanul bejelentkezett a scudettóra. A Djorkaeff által említett nápolyi győzelem összejött, ám utána a Bologna (többek között egy másik ex, Igor Salimov góljának köszönhetően) hatalmas megleptésre 2-0-ra győzött a San Siróban, de ahogy ősszel a Juventus elleni vereség, úgy eme zacskó is veretlenségi sorozatot generált: hat mérkőzésen 2 győzelem mellett 4 döntetlennel zárták a periódust a világ legszimpatikusabb férfiai. Az egyik iksz itthon az Udinese látogatáskor esett. Mindez azért érdekes, mert a DSF hosszabb összefoglalót adott hétfő délután a meccsről, mivel a német kommentátor szerint a Bayern München megfigyelői csatárvadászaton jártak a Lombard fővárosban – fő kiszemeltjeik az udinei Marcio Amoroso és Youri Djorkaeff voltak. Egyik vadat sem sikerült elejteniük, a brazil néhány évvel később a bajorok riválisának számító Borussia Dortmunddal nyert bajnoki címet, YD meg hálistennek maradt UEFA-kupát nyerni.
Joggal hiányolhatja a posztból az idáig elvergődő olvasó a Milan elleni derbiket. Az őszi pontosztozkodást (1-1) direkt kihagytam, inkább a tavaszi 3-1-es vittoriára pazarolnám a Népsport tárhelyét. Sajnos (muhaha) a piros-feketék bűngyenge szezonja miatt nem számított vérbeli rangadónak az április 13-ai Derby della Madonnina. A Campionatót a Juventus vezette a Parma és az Inter előtt, a Milan sok-sok ponttal lemaradva a 12-13. helyért küszködött az Atalantával és a Napolival (muhaha). Fogadkoztak a Rossoneri-játékosok, hogy egy Inter-veréssel egyenesbe hozzák magukat, Arrigo Sacchi még a vele folyamatosan bajuszösszeakasztásba keveredő Roberto Baggiót is betette a kezdőbe, de hiába! Francesco Coco (igen, ő) faultja Maurizio Ganzon tizenegyest ért a 32. percben, Djorkaeff bevágta, s mire kijózanodtak volna szegény unokatestvéreink, egy szögleti utáni fejessel a bajnokságban mindössze ötödször eredményes Zamorano révén már szép nagy kövér kettes virított az eredményjelzőn. Gianluca Pagliuca ihletett formában hessegette el a kapujára tartó lövéseket, elöl pedig a Djorkaeff-vezette támadó alakzat Zanetti tökéletes ballábas (!) beadása után „megfejeltette” Ganz-cal a harmadikat, így Baggio két perccel a vége előtt egyedül a válogatott kapus clean sheet-jét tette tönkre. Nézzük az osztályzatokat: Pagliuca 8 – Bergomi 7, M. Paganin 6, Fresi 6,5, Pistone 6 – Zanetti 6,5, Ince 7, Sforza 6, Djorkaeff 7,5 – Ganz 7 Zamorano 7 Edző: Hodgson 7, ill.: S. Rossi 6 – Costacurta 6, Vierchowod 6, F. Baresi 6, Coco 5 – Eranio 5 Desailly 6, Boban 5, Blomqvist 5 – Weah 5, R. Baggio 6. Edző: Sacchi 5. Moratti arca dopemani méretűre nőtt a meccs után („Azt akartam, hogy legalább hármat lőjenek, úgyhogy elégedett vagyok”), Hodgson viszont szentimentálisabb énjét vette elő: – „Jó hangulatban térhetek vissza Angliába pihenni kicsit egy ilyen győzelem után. Úgy érzem magam, mint Rocky Marciano. A csapat bebizonyította, mekkora erőt képvisel és hogy képes végig koncentráltan futballozni annak ellenére, hogy mozgalmas hetet tudott maga mögött. Megérdemelt győzelmet arattunk, külön öröm, hogy láttam játékosaim szemében a csillogást.”
Csücsöríts, Youri
Májusban szokás szerint nem várt hazai pofon (Vicenza, 0-1) indította el az újabb sorozatot. Ganz duplájával bevették a Marassit, itthon Ince két dugójával a Reggianát (nem tévesztendő össze a Regginával) gyűrték le 3-1-re, Rómában jó eredménynek számított az 1-1, bár a Juventus befogásához győzni kellett volna. Sikerült három pontot beakasztani a Napoli ellen egy körrel a vége előtt, ám sajna az utolsó fordulóban a vékonyka 2-2 Bolognában (Salimov megint betalált…) azt jelentette, hogy a 65 ponttal bajnok zebrahorda és a 63-mal ezüstérmes Parma mögött 34 mérkőzésen 15 győzelmet aratva, 14 döntetlen és 5 vereség mellett 51-35-ös gólkülönbséggel 59 pontot gyűjtve harmadik helyen zárta az Inter a ’96/97-es idényt. Az UEFA-kupa menetelésről szándékosan nem ejtettem egy szót sem, külön írás foglalkozik majd valamikor vele.
Összességében bőven a vállalható tartomány fölé eső szezont produkált a nyolcvanas évek vége óta nem látott erősségű kerettel bíró, szimpatikus futballt játszó szerethető csapat. A scudetto ugyan megint elmaradt, dehát olyan színvonalú ellenfelek szaladgáltak akkoriban Olaszország stadionjaiban, hogy mai fejjel talán fel sem tudjuk fogni. Érzékeltetésképp a gólkirály az 52 kilós Filippo Inzaghi lett 24 találattal az Atalantából, megelőzve Vincenzo Montellát (22), Abel Balbót (17), Beppe Signorit és Roberto Mancinit (15-15). George Weah, Oliver Bierhoff, Gabriel Batistuta, Hernan Crespo, Marcio Amoroso vagy Enrico Chiesa tartoztak a vert mezőnyhöz…
Befejezésül vegyük elő egyenként a játékosokat. Gianluca Pagliuca (34 mérkőzés/0 gól) a Squadra Azzurra első számú kapusaként egy-két mókás meccset leszámítva tökéletes Zenga-utódként repkedett a kapufák között. A kapitány Giuseppe Bergomi (19/0) felemás idényére leginkább a Hodgsonnal történt összetűzések adják a magyarázatot. Zióhoz hasonlóan a védelem valamennyi posztján bevetett 21 éves Alessandro Pistone (26/0) ígéretes taknyosként impresszíven teljesített (naná, hogy nyáron eladták a Newcastle-nak…), Fabio Galantéról (18/0) ugyanez nem volt elmondható. Salvatore Fresiben (29/1) látták a jövő nagy olasz liberóját, Bergomi utódját. A védekező középpályásként is használt fiatal védő első interes szezonjának bizonyítványába a „megfelelt” értékelés került, szívesen idézzük fel a Romának lőtt bombáját. Jocelyn Angloma (30/1) fáradhatatlanul koptatta a mészcsíkot, érthetetlen, miért nem tartották meg a következő évekre. Massimo Paganin (32/0) Bergomi kálváriája következtében a vártnál jóval többet léphetett pályára, Gianluca Festa (5/0) januári távozása miatt keveset.
Javier Zanetti (33/3) főként a középpályán ügyködött rá jellemző lendületes szólóival, lemerülhetetlen akksijával. Három bajnoki góljából kettő 3 pontot ért. Pazar szezont futott, a közönség örökre beleszeretett. Nicola Berti (23/1) kifelé ment már a futballból, Winter, Ince és Sforza kevés lehetőséghez juttatta a 91-es UEFA-kupa sorozat egyik hősét. Aron Winter (25/0) az angollal együtt osztotta el a játékperceket, fekete pajtásával ellentétben szélen is számíthatott rá Hodgson. A védekező középpályás létére rendkívül gólerős Paul Ince-t (24/7) imádták a tifosik harcossága, non mollare mai hozzáállása miatt, nagy kár, hogy nyár végén rátört a honvágy és visszatért a Premier League-be. Ciriaco Sforza (26/1) rögtön debütálásként győztes góllal jelentkezett Udinében, többször nem talált be a Serie A-ban. Egy esztendő után elhagyta az Intert. Youri Djorkaeff (33/14) jellemzésére nehéz megfelelő jelzőt találni, ha azt mondom, hogy ő volt a milánói Zidane (bár Zizou három juvés évében ért el annyi bajnoki gólt, mint Gyuri az első interesében…), még mindig nem adtam vissza teljesen, hogy mit jelentett 1997-ben a klubnak és a szimpatizánsoknak.
Húzd meg az ujjam, mutatok valamit
Ivan Zamorano (31/7) világsztárként érkezett, s ugyan a szerzett gólok rubrikában nagyobb számot reméltem a neve mellé, lelkes, hajtós játéka azonnal közönségkedvencé tette. Maurizio Ganz (32/13) igazi lesipuskásként riogatta a riválisokat, nagyon érezte a kaput. Marco Branca (21/5) nem tudta megismételni eggyel korábbi 17 gólos produktumát, mindössze harmadik-negyedik csatárként számoltak vele. Nwankwo Kanu (0/0) a szívbetegsége miatt nem volt bevethető.