Szép volt, jó volt, köszönjük, elég volt. Illetve csak az utolsó gondolat igaz. Készültem már Claudio apu búcsúlevelének a megfogalmazásával, el akartam mondani egy rekord méretű bejegyzésben, mi mindent köszönünk neki, miért is fog hiányozni, ha elmegy. Mert biztosra vettem, hogy elmegy, hiszen a Catania meccsen sem mutattunk fel értékelhető pillanatokat, úgy hatvan percig. Aztán mikor már a nyálam önálló életre kelt, s az előre bicsaklott fejemből kirándulást tervezgetett lefelé a testemen, olyasvalami történt, amit hetek óta vártam. Túlzás ezt feltámadásnak nevezni, nem szabad sem örülni, sem sírni, de legyinteni sem tudunk rá. Egy szürreális látomás az egész idényünk és biztos, hogy a hátralévő meccseinket nem fog bírni valamilyen narkotikum bevitele nélkül.
Délután megkaptuk a hírt, hogy Villas-Boast eltávolították a Chelsea padjáról. Tudjuk, hogy Moratti nyáron is őt szerette volna edzőnek, de az öreg inkább költ másodrangú játékosokra, mint ígéretes trénerekre, így már azelőtt kiszálltunk a versenyből, hogy beneveztünk volna. Mivel a portugál – legkésőbb nyári – távozása borítékolható volt, így a mi listánkon is előkelő helyet foglalt el. A váratlan fordulat után jó páran úgy ültünk le a meccs elé, hogy holnap reggel Ranieri sajnálkozó mondataira ébredünk miszerint, a csapat elég jó és kilábaltunk volna a gödörből, de sajnos nem volt elég bizalom felém. Már-már együtt éreztem vele, ahogy viszi a kis batyuját és hamuba sült Pazzinit.
De edzőt győztes meccs után ritkán rúgnak ki, úgyhogy olyan csúnya dolgokat kívántunk a pályára, amit most nem Chivunak szólítunk. Az, hogy a 2-2-es eredmény után mi lesz Moratti szándéka végképp megfejthetetlen. Bár, mi felkészültünk mindenre, mert még is, ezek után mi az, ami meglep?
Kiderült, hogy van még a csapatunknak némi nemű tartása, képesek gürizni a sikerérét, csak, hogy ezt mi a jó franc váltja ki belőlük, arról fogalmunk sincs. Mert rendben, a cserékkel kivételesen jól nyúlt bele Ranieri, de ez nem nehéz, miután olyan kezdőt küldött ki, amit megint csak kockás gép dobott ki neki. Forlán volt a befelé mozgó balszélső, megkaptuk Faraonit jobb oldalra és természetesen Pazzinit, aki még akkor is a pályán lesz, ha közben lebontják körülötte a Meazzát az évek alatt. A szokásos forgatókönyv szerint, motiválatlan játékosaink tekeregtek a gyepen, mint a lipótból szabadult öreglányok, akiket kiengedtek egy kis virágszedésre.
Forlán volt az egyedüli, aki próbálta eme nemes játék kvintesszenciáját megmutatni a többieknek: törekedett a gólra. Lehet, hogy a Catania nem vezetett olyan sok akciót, de az mind veszélyes volt, lőttek is kettőt, és tekintsünk el attól, hogy az egyik les volt, ez jelenleg egy ilyen sport. Elég simán érték el a céljukat, míg mi hoztuk a standard semmit. A második félidő ugyanazzal a nullával kezdődött, bár Ranieri minden mindegy alapon, elveit feladva, bedobta Sneijdert Faraoni helyére, egyszerre volt a pályán négy támadószellemű játékos. Egy személyes apokalipszis minimum lejátszódott benne a döntés után.
A meccs képe nem változott, a tény az, hogyha a Cataniának van töke, ezt megnyerni, mielőtt felkelünk a padlóról. Aztán érkezett Obi és Poli, Cambiasso és Palombo helyére (utóbbi abszolút nem játszott rosszul, nem egy olyan pontos indítása volt, amit ritkán látni felénk manapság), akik ezerszer agilisebbek és akaratosabbak voltak, a sebességbeli különbségről nem is beszélve, így labdákat szereztek. A fent lévő három labdabiztos támadónk (Forlán, Sneijder, Milito) lehetővé tette, hogy kicsit jobban meg is becsüljük azt, így visszajöttünk a meccsbe, mellesleg megérdemelten.
Ezzel a probléma annyi, hogy korábban miért nem lehetett hajtani? Mert nem csak Poli és Obi érezte úgy, hogy itt meg kell szakadni, hirtelen mindenki keményebb, bátrabb, vállalkozó szelleműbb lett, diktáltunk egy olyan tempót, amit már túl régóta mellőztünk. A fene tudja, hogy most megsajnálták Ranierit, nehéz manapság munkanélkülinek lenni. Esetleg unták már a füttykoncertet. De, talán, ha korábban rájönnek, hogy egy kis mozgás nem árt meg, ha futballról beszélünk, vagy olyan minimális célt kitűznek maguk elé, hogy ne kelljen szégyellni a pofájukat nyilvános helyeken, akkor nem kell lemondanunk februárban a BL helyről. Részletkérdés.
Ambivalens érzéseim vannak. Nincs minek örülni, mert a gerincmaradványokat eddig jól titkolták. A Catania így is egy középcsapat, amelyik tőlünk függetlenül rég eldönthette volna a meccset az első félidőben, vagy amikor César egyedül játszott kapust és védelmet. De még akkor is ziccerig mentek, mikor fölényben voltunk. A jövőnk teljesen képlékeny, mert Ranieri, ha marad, képes újfent ostoba döntéseket hozni, ne reménykedjetek abban, hogy most megtalálta a csapatát. Amíg nem hozunk 11 Pazzinit ez lehetetlen. Hogy ez milyen irányba mozdítja el a karrierjét és a csapatunkat, már mi sem tudjuk. Kitelik tőlünk bármi, azt kéne végre eldönteni, hogy szükségünk van-e arra a gerincre, vagy bevonaglunk a nyárba, mint egy szerencsétlen csúszómászó.