A leghidegebb évszak búcsúztatása egy Tél nevű játékos köszöntése is egyben. Agyba ültetett lexikonchippel rendelkező olvtársak kitalálhatták, hogy a tavasz kezdete melyik korábbi Inter-futballista születésnapját jelenti: Aron Mohamed Winterét, bizony. A 45 gyertyáját a mai napon elfújó holland középpályás 1996 és 1999 között ebédelt a milánói edzőközpont menzáján.
A színesbőrű németalföldi nem fehér honfitársaihoz hasonlóan az egykori hollandiai gyarmaton, Suriname-ban született. 1986-tól hat szezonon át viselte az Ajax piros-fehér mezét, majd a kilencvenes években virágkorát élő olasz klubok egyike, a Lazio vitte el. Igen, tessék nyugodtan meghökkenni, pláne, hogy Wintert a világoskék egyesület első fekete játékosaként jegyezték a helyi almanachok! Amszterdami szerepével ellentétben Paul Gascoigne-nak „köszönhetően” az Olimpicóban védekező középpályásként túrta a gyepet. Elég jól, négy idényen keresztül alapemberként számítottak rá.
1996 nyara már Milánóban találta. Az akkoriban újdonságként ható Bosman-szabály egyik első haszonélvezőjeként szerződése lejártával ingyen cserélhetett csapatot. A harmincadrangú egykori belga labdarúgóról elnevezett regula másik előnyét alaposan kihasználva az Inter rajta kívül olyan penge kis külföldieket kapirgált össze, mint Youri Djorkaeff, Ciriaco Sforza, Jocelyn Angloma, vagy Ivan Zamorano. (Nagyon hangulatos időszak volt ez, hamarosan lesz poszt erről.) Jellemző a klub akkori helyzetére, hogy egy Hodgson edző-Moratti elnök meetingen az angol tréner elpanaszolta elöljárójának, hogy „hiányzik egy Sforza-típusú játékos”, mire olajmágnásunk néhány nappal később szó nélkül konkrétan magát a svájci fedezetet fuvaroztatta Milánóba…Milyen jókat lehetett poénkodni a középpályássort felsorolva az utolsó két néven: Zanetti, Ince, (S)forza (W)inter!
Tél Áron barátunk első szezonjában visszafogott játékot produkálva 25 bajnokin hajtotta ki a belét egy bronzéremért cserébe. Az UEFA-kupa döntőjébe jutott ugyanazon társaságot sem tudta góllal segíteni, sőt, a Schalke elleni igazságtalan emlékezetes párharc milánói visszavágójának büntetőpárbajában sajnos a hibázók között találhattuk a nevét. Az Olasz Kupa-sorozatban azért megszerezte első gólját, méghozzá a félelmetes Foggia ellen.
A következő esztendőt eggyel kevesebb meccsszámmal abszolválta, ami nem akkora meglepetés, ha vetünk egy pillantást a bevásárló listára: nyakára hozták José Zé Éliast, Diego Simeonét, Benoit Cauet-t, télen meg Borbola Bence public enemy number one-ját. Gyakran megesett, hogy a rotáció túlkínálata miatt eredeti posztja helyett valamelyik szélen vetették be – például a felejthetetlen párizsi UEFA-kupa fináléban.
Utolsó idényében egyéni csúcsot döntött mind az egyéni bevetések (28), mind a bajnoki gólok (1!) számát tekintve. Az élet nagy rendező, mondogatja gyakran egy barátom, azt a gólt természetesen a Laziónak lőtte. A csalódást okozó nyolcadik hely és negyeddöntős BL-kiesés után nyáron veretes 600.000 euróért vásárolta meg első komolyabb csapata, az Ajax, ahonnan 2003-ban vonult vissza.
Közben azért „megfordult párszor” a nemzeti csapatban. Tagja volt a 88-as Európa-bajnok válogatottnak, illetve 1994-ben az amcsi vébén szintén pályára lépett, mi több, gólt lőtt a brazilok elleni negyeddöntőn. Számítottak rá a következő három világversenyen is, ennek ellenére némileg csekélynek tűnő 84 himnuszhallgatásnál állt meg.
Pályafutása befejeztével edzőként kapott munkát előbb az Ajax utánpótlás bázisán, később pedig a kanadai Toronto FC-nél, ahol napjainkban is tartja az edzéseket.
Szimpatikus, csendes, háttérbe húzódó, kevés mellőzését szó nélkül tűrő, sportfogadásos közhellyel élve klasszikus szürke eminenciásként emlékezhetnek rá az Inter drukkerei.