A kedvenc csapatom…
A kedvenc csapatom elérte, hogy a 70. percben elkezdjem írni ezt a bejegyzést, mert tudtam, hogy nem fog változni az állás…
A kedvenc csapatom elérte, hogy szánakozva üljek le meccset nézni, rezignált arccal, néha-néha felhorkanva egyet – ilyenkor általában az ‘Ez mi?!’ rövid mondat hangzik el a számból…
A kedvenc csapatom már azt is elérte, hogy egyáltalán ne érdekeljen, milyen eredményt érünk el, és már februárban a következő idényt várjam…
Mindazonáltal a kedvenc csapatom (kinevezéskor még nagyjából korrektnek hitt) edzője még rátett egy lapáttal, és azt is elérte, hogy a második félidő elején teljesen elsápadjak, és kiüljön a maximális döbbenet a fejemre. Lehet, hogy én vagyok hülye, de ez…?! Ez mi volt?!
Az az érzésem, a kedvenc csapatomnál nagyon-nagyon csúnya dolgok mennek a háttérben, és ennek az egésznek csak óriási személyi változások árán lehet véget vetni. Nyilván az edző elküldése lesz most a legelső, de elég érdekes, hogy nálunk mostanság mindenki megbukik, aki a padunkra téved (kivéve talán Leonardot).
Botrány. Forradalom kell. Minél nagyobb. Minél előbb!
Elnézést mindenkitől, aki értékelő posztot várt… Az értékelhetetlent nem lehet értékelni. (ha nagyon ragaszkodtok hozzá, Lúcion láttam egyedül, hogy… ő a szokásos volt )
Szebb jövőt!